A reményem tüzét folyton
El akarják oltani,
De ő ott van tovább, monoton,
Mint egy rossz masni.
Mindig éri víz, vihar,
Elemek tombolnak körülötte,
S nem erős, mint a bivaly,
Beáll egy ördögi körbe.
Szívem fáj, sajog,
A remény szertefoszlik,
Lelkemben hiába várok
Rád, ha más tetszik.
Felesleges téged néznem,
Felesleges minden érzés,
Pedig úgy szeretlek téged,
Szívem szakad belé.
2011. március 8.
Nem tudom, ezt kinek írtam, de nagyon örülök, hogy nem kapta meg. Jééééézusom, szerintem ez a mélypont az egész fejezetben. Az első versszak hasonlata miatt a szemöldökeim kijutottak az űrbe a csodálkozástól. A másodikban pedig nem értem, miről is van szó: a reményről vagy a masniról. Tagadhatatlanul az a vers robbantaná ki a legnagyobb veszekedést a verselemzők között. És ha megkérdeznének engem, mire gondoltam? Széttárnám a karom, és csak annyit mondanék: higgyék el, fogalmam sincs.
