Kiált a lélek

A reményem tüzét folyton
El akarják oltani,
De ő ott van tovább, monoton,
Mint egy rossz masni.

Mindig éri víz, vihar,
Elemek tombolnak körülötte,
S nem erős, mint a bivaly,
Beáll egy ördögi körbe.

Szívem fáj, sajog,
A remény szertefoszlik,
Lelkemben hiába várok
Rád, ha más tetszik.

Felesleges téged néznem,
Felesleges minden érzés,
Pedig úgy szeretlek téged,
Szívem szakad belé.

2011. március 8.

Nem tudom, ezt kinek írtam, de nagyon örülök, hogy nem kapta meg. Jééééézusom, szerintem ez a mélypont az egész fejezetben. Az első versszak hasonlata miatt a szemöldökeim kijutottak az űrbe a csodálkozástól. A másodikban pedig nem értem, miről is van szó: a reményről vagy a masniról. Tagadhatatlanul az a vers robbantaná ki a legnagyobb veszekedést a verselemzők között. És ha megkérdeznének engem, mire gondoltam? Széttárnám a karom, és csak annyit mondanék: higgyék el, fogalmam sincs.

Az erdö

Soha, soha ne állj meg,
Mert elragad az idő,
Gyere tovább, vezetlek,
Miénk az egész erdő.

Vadász, kövesd a vadat,
De a vad irányít,
Kerüld el az emberhadat,
A természet megvadít.

Kérlek, engem kövess,
Ne egy kiskutyát,
Mindig velem jöhetsz,
Mint pénz után futás.

2011. március 8.

Nagy kár, hogy ott az az utolsó két sor. Ha egy fokkal jobb hasonlatot találtam volna ki, talán még egy egész jó kis vers is lehetett volna ebből az egészből. Sőt, vágjuk le az egész harmadik versszakot, a kutyás kép is erőltetett. :D Az első versszak viszont egész szép.

A farkas csak fut...

A farkas csak fut, fut,
Lába nem éri a talajt,
Fölveri, fölveri,
A frissen hullott avart.

2011. március 7.

Azt kell mondjam, szerintem ez az egyik legjobban sikerült epigrammám (legalábbis ezidáig). Bár nem tudom, miért is írtam (valószínűleg az ismeretlen Vadász csinált valami megbocsáthatatlan bűnt, mondjuk nem nézett rám aznap), mégis úgy érzem, hatást gyakorol az emberre ez a pár sor, ha végigolvassa.

Farkas a viharban

Szép verseket írok sorra,
Érzéseim szállnak tova,
Megállnak a vadásznál,
Rosszabb ez a halálnál.

Mit is érzek iránta?
Sziklaszirtre kiállva
Üvöltöm az égre:
Miért szeretlek téged?

"Tied vagyok mindenestől!"
A jövőben ezzel törődsz?
Alkony után jő az éj,
Mikor ragad el a hév?

Én, bolond, én balga,
Beleszerettem a vadászba.
Édes ez a szép csapda,
Vadász, kísérj csak haza!

2011. március 7.

Nos. Nos, nos, nos. Azt hiszem, már az első sorral elvágtam magam :D Viszont a második versszak nekem kifejezetten tetszik, el tudom képzelni a jelenetet. Az utolsó versszak első két sorát pedig nagyon sokáig mondogattam magamban, olyan jó kis sorok ezek, amik akaratlanul is megragadnak a fejedben :)
Mit mondtam amúgy, hát nem visszajöttek a Vadász-versek? Már csak egy kérdésem maradt: ki a vér az a vadász??? Még mindig nem jöttem rá, pedig "nagy szerelmem" volt, és ez halálra idegesít. Talán a későbbi korok emberei megtalálják a választ? Kérlek, világ, emelj bele az irodalomkönyvekbe, hogy megtudjam, ki a franchoz írtam ezt a sok borzalmas verset!

Fals, avagy Csúnyaszép II.

A színházterem levegője fülledt volt a zsibongó közönségtől. Parfümfelhő nehezítette a szemhéjamat, és elmosódottá tette a helyüket kereső, vagy éppen társuk után forgolódó alakokat. Cingár pincérek balettoztak a sorok között, vörösbort, apró süteményeket és lepkeszárny vastagságú ostyákat osztogatva. Először felvontam a szemöldököm erre a szokatlan látványra, ám mikor egy tálca került az arcom elé, önkéntelenül is leemeltem egy pohár bort.

Neves székben ültem, a támlán csillogó, aranyos tábla hirdette, ki is vagyok. Néha éreztem az átható pillantásokat a hátamban, ilyenkor nyakamon felállt a szőr. Kicsit idegesen kortyoltam az italomba. Magam sem tudom, miért, de ideges voltam.

Majdnem félrenyeltem, mikor reccsent a mellettem lévő ülés. Beesett arcú, szélesen mosolygó nő ült le mellém, de úgy, mintha valaki belérúgott volna. Pirosra púderezett arca felém fordult, zavaros, kék szeme az enyémbe fúródott. Nyeltem egyet – a bor kellemetlenül égette a torkom.

- Üdvözlöm, Művész úr! – szólt a nő csicsergő hangon. A név hallatán olyan dolgok jutottak eszembe, melyekre nem szívesen emlékszem vissza. Lázálomszerű pillanatok: egy vonat dübörgése, egy kisfiú, egy zenedoboz. Elhúztam a szám, és kissé nyersen válaszoltam neki, hogy igen, én vagyok. A nő pillája megrebbent.

- A lányom fog ma fellépni, szeretném, ha elmondaná, mi a véleménye a játékáról. Az ön támogatásával… a lányom szárnyalhatna. – Az utolsó mondat furcsán nyekergett, mintha egy gépből szólna. Mintha nem kellett volna hallanom. Elhatároztam, hogy kritikusabb leszek a gyerekkel. A bor még jobban égette a torkom.

A fények elhalványultak, a csevegés zaja fokozatosan halkult, mígnem alig észlelhető duruzsolás nem lett belőle. A nő ujjai türelmetlenül dobogtak a karfán, mosolya néha-néha megrándult. Lenéztem a kezére: hosszú, vörös-fekete, hegyes végű körmei szinte indulót vertek a műbőrön. Az anyag felszíne hamarosan felszakadt, apró darabkák hulltak megsemmisülten a földre. Megigézve bámultam azokat a körmöket, tak-tak-tak, jártak a karfán, és hullott, hullott a vörös anyag.

Tompa csilingelés hasított a zavaros mormolásba, kiszakítva engem különös transzomból. A színpad felé pillantottam. A nehéz függöny fájdalmasan rángva oldalra húzódott, teret adva egy komor, fekete versenyzongorának. A reflektorok fényét mintha elnyelte volna a fa, egyetlen lámpa sem csillant meg a hangszeren. Az apró székben egy lány ült, feje előrebukott, mezítelen talpa a billentyűkön pihent.

Vörös eső, szikrázó robbanás. A pohár kiesett a kezemből, ezernyi darabra tört az olcsó, műanyag parkettán. Az éles üvegszilánkok veszedelmesen villantak egyet az átszűrődő fényben, mielőtt a sötétségbe merültek volna. Mégis, a szemem mindvégig a gyereken tartottam, testem megkövült, ujjaim megrándultak a pohár szelleme körül. A nő nem nézett rám, de mosolya mintha szélesedett volna.

Valahonnan egy láthatatlan kéz intett, és a lány leütötte az első hangot. Válla megfeszült, mintha ügyetlen lábai helyett apró kezeit használná, befoltozott ruhája kidudorodott ott, ahol karjainak csonkjai mozogtak tehetetlenül.

Taps. Egy újabb hang. Még nagyobb taps. A lány visszahajtotta fejét a mellkasára, lábai ide-oda csapkodtak, mint a hálóban vergődő madár szárnyai. A dal félrecsúszott, majd magára talált, majd ismét félrecsúszott. Jajveszékelő hangok szálltak a nézők fölé, akik már-már katartikusan tapsoltak a nem létező ütemre, kezük minden egyes ütése gúnyolta a szánalmas kis alakot.

A dal elhallgatott. A lány felnézett, homályos tekintete megtalálta az enyémet. Szeme csillogott, túlságosan is, mintha mindjárt elsírná magát. Pislogtam egyet, és már ismét a földet bámulta. A függöny nyögve visszahúzódott, a lámpák felkapcsolódtak.

Reccs. A nő felém fordult, fogas mosolya azzal fenyegetett, hogy kettéharap.

- Nos, Művész úr? Nevét adja a lányom turnéjára? - Az utolsó mondat gépies visszhangja végigborzongatta a hátam. Vettem egy mély lélegzetet az orromon át, tekintetem megkeményedett.

- A lánya nem tud zongorázni.

A mosoly vadállatiasan kiszélesedett, az alsó fogsor teljes valójában kivillant. A körmök felszakították a műbőrt.

- Nincsenek kezei.

Most én markoltam meg a karfát, közvetlenül a veszedelmes körmök felett.

- Szánalmat akar, vagy az igazságot? Nem. Tud. Zongorázni – Sziszegtem az arcába, majd felpattantam. A nő szintén úgy tett, ujjai közül hullott a sötét anyag.

- Nincsenek kezei – süvöltötte, de én már elindultam. A talpam alatt megnyikordult az üveg, borral hagytam magam után vörös lábnyomokat. – Nincsenek kezei! – Az üvöltés még a folyosón is kísértett, csak a becsukódó ajtó vetett véget a sziréni hangnak. A vékony, szomorú szemű ajtónálló sokáig nézett utánam, ahogy sietősen elhagytam az épületet.

Aznap nem volt kedvem a borhoz. Egy régi zenedobozt tettem a zongorám tetejére, és az apró széken ülve egyre azon gondolkodtam, felhúzzam-e vagy ne. Fejemet a billentyűkre hajtva nyomott el az álom.

Tompa csilingelés hasított a jótékony feketeségbe. Felpattant a szemem, arcom elvált a fehér-fekete kavalkádtól. Oldalra néztem. Vastag függöny rángott szánalmasan két oldalra, feltárva a sötét nézőteret. Halvány csillogás jött mindenfelől, apró kövecskék horgas orrú karneváli maszkokról. Középen vörös-fekete karvalyként ült egy ismerős alak, hosszú karmai élvezettel cirógatták a bőrt. Vörös csíkok maradtak minden simítás után, előbuggyanó vér.

Émelyegni kezdtem. A karjaim oldalra voltak feszítve, apró pengék csüngtek felettük mint éhes fogak. Zihálva néztem ide-oda, segítséget keresve. Lelakatoltak a székhez, a szék pedig oda volt szögelve a padlóhoz.

- Mit művelnek maguk?! – kiáltottam, hangom elcsúszott a pániktól.

A nő felemelte karját, ujjai közül hullottak a sötét cseppek. A tömeg elhalkult, a reflektorok felgyulladtak, fájdalmasan égetve a szemem. A kéz intett, a pengék lesújtottak. Az előadást fájdalmas üvöltésem kezdte meg.

Kigúvadt szemekkel figyeltem, ahogy a karjaim a földön hevernek, mint két lefejezett kígyó. Ismét üvöltöttem, ezúttal vékonyabban. A tömeg katartikus állapotba került, tapsuk betöltötte a termet, torkuk egy emberként kántálta: játssz, játssz, játssz. Zongorahúrok emelték fel a lábam, görcsös rángatózásom miatt a billentyűk szánalmasan kiabáltak.

Nevetés. A taps elviselhetetlenül hangos lett, a nő felemelkedett helyéről.

- Nem tud zongorázni – süvöltötte.

A tömeg lelkesen visszhangozta, ütemre tagolva a szavakat. A zavaros kavalkádban fejem hátracsuklott, meredt szemeim előtt lassan elsötétedett a világ.

A csengő vidám dalára riadtam fel, ijedtemben felborultam a székkel együtt. A zenedoboz bíráló tekintete mellett emeltem magam elé a kezeimet. Megvannak. Megvan mindkettő. Talán el is sírtam volna magam, ha nem hallom megint a csengőt.

Lassan feltápászkodtam – ki lehet az ilyenkor? -, és ajtót nyitottam. Mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba, úgy álltam mozdulatlanul. A küszöb előtt a kislány állt, derekára szíjat kötött, a szíj végén hatalmas bőrönd feküdt. Lábát leeresztette a csengőtől, szomorú szemével engem nézett. Egy szó nélkül félreálltam az útból, mire ő bement. Megfogtam a bőröndjét, és utána vittem, ügyelve rá, hogy a szíj ne feszüljön. A lány leült a kanapéra, a zongorával szemben. Én felállítottam a kisszéket, és lerogytam rá. A billentyűk felé tettem a kezeim.

- Akarod, hogy játsszak neked valami szépet?

Apró mosoly.

Incselkedés

Körbe-körbe, az élet így szép,
Fejtsd meg a vers jelentését!
Szépen szól az ábécédé,
Keringőt lejt a feleség.

Fordulj körbe egyszer, kétszer,
Nyakadon az ónix ékszer,
Jégcsap csüng a plafonról,
Leugrunk a vagonról.

Ismeretlen dátum

Nos, nos, nos. Visszatértem! A vizsgaidőszaknak vége, mindenki lenyugodott, én pedig most fogom magam, és gatyába rázom az életem. :D Nem ígérem, hogy nagyon rendszeres lesz a feltöltés, de mint ígértem, ezt a blogot nem fogom halni hagyni (Megígértem, ugye? Ajj, be kéne vennem egy Memolife-t, hülyülök). Nem ragozom tovább, térjünk rá erre a... hm... érdekes versre.
Kérem szépen, ez történik, ha az embernek túl sok irodalomórája van. Azon belül is, verselemzés. Emlékszem rá, mennyire elegem volt abból, hogy belemagyarázzuk a versekbe a jelentést, ezért egyik nap fogtam magam, és megírtam ezt az őrült kis szösszenetet. A soroknak semmi értelmük sincs, csak úgy dobáltam egymás után a szavakat arra figyelve, hogy valamennyire rímeljenek. Emlékszem egyik barátnőmre, aki elolvasta, aztán csak egy apró "höh"-t hallatott, és mélységes döbbenettel felnézett rám. Hát igen. Sokkoló írásaim vannak.