Egy novella arról, mi történik, ha az ember fogyókúrába kezd. A történetet anyu inspirálta, ezúton is szeretném megköszönni neki. :)
Úgy bámulom
őt, mintha a következő pillanatban karmokat és tűhegyes fogakat növesztene,
amivel szétszaggat engem. Fogom, de már ezzel is megszegtem az újévi
fogadalmamat. Az nem lehet, hogy csak két napig bírjam a diétát!
- Ha enni
kell, hát enni kell! – szólal meg a kisördög a bal vállamon, miután a
kisangyalt gúzsba kötötte, és belehajította a szemeteskukába.
- De hát le
kell fogynom! – panaszolom kétségbeesetten, amihez gyomrom korgása is
csatlakozik.
- Már elég
vékony vagy! – forgatja szemét a vörös bőrű mitugrász, de ezzel nem tántorít el
attól, hogy útjára eresszem a kiszemelt zsákmányt.
Összeszorítom
a számat, majd esdeklő tekintettel nézek a kuka irányába. Nem, az angyalka még
mindig kómázik, különben már rég kiröppent volna bosszút állni, amiért belökték
a tegnapi gyümölcsök maradványai közé.
- Enni vagy
enni, ez itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Éhsége minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S villát ragadva véget vet neki?
- Hagyjuk a drámát, csak fald fel végre!
Ekkor viszont áldozatom, a süti is beszáll
a társalgásba. Félelemtől cincogássá vékonyodott hangon rimánkodik kegyelemért,
s bár mardos a bűntudat, éhségem nagyobbat harap nála.
- Nem bírom! – kiáltok fájdalmasan.
- Ne egyél
meg! – sipít fel ugyanakkor a zsákmány. Mindketten elbőgjük magunkat, mire a
kisördög a homlokára csap, és a padlóra néz, mintha segítségért fohászkodna az
otthoniakhoz.
- Hát erre
nevelt az anyád, hogy megtagadd magadtól az ételt? – bök az orromra, miután
túltette magát a kifakadásunk okozta traumán. Bűnbánóan lehajtom a fejem, ő meg
csak ontja magából a rágalmakat. Szegény kajajelöltemmel senki sem foglalkozik,
pedig olyan hangosan visít, hogy elreped a borospoharam.
- Önuralmat
kell tanulnom – tenném össze két kezemet, de ezzel csupán azt érem el, hogy
összenyomom a sütit. Fáradtan sóhajtok, és ismét a kukára nézek, hátha a
kisangyal kiment engem ebből a kutyaszorítóból.
- Az önuralom
tud várni, viszont neked itt és most van szükséged a táplálékra! – repül a
látóterembe a szarvas lényecske. Apró karjait összefonta maga előtt, tekintete
kiégeti a retinámat, annyira fűti a harag.
- Nincs más
választásom? Mondjuk, nem őt kebelezem be, hanem egy friss salátát?
A kisördög
felvonja egyik szemöldökét. – Salátát? Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
- Nem – vallom
be letörten. – Mit tegyek most?
- Edd meg!
- Ne, ne egyél
meg! – sikolt a kajának való. Kicsi is, alig a fél fogamra elég, nem hiányozna
senkinek.
- Tudod,
milyen jó ízük van, emlékszel rá a fogyókúra előtti időkből – duruzsolja a
kisördög felbátorodva, miután észreveszi, hogy magabiztosságom meging. A
francba, mennyire el tudja találni, mikor vagyok a leggyengébb!
- Nem fogok
annyit hízni tőle – döntöm oldalra a fejem.
- Nem hát, meg
sem fog látszódni a mérlegen – helyesel a lény egyre szélesedő vigyorral.
- Megeszem.
- Ez a beszéd,
barátom! Én elrepülök ide, te pedig nyugodtan lakmározhatsz.
A zsákmányra
bámulok, aki kétségbeesetten visít vasmarkomban. Egy pillanatra megsajnálom őt,
de ez az érzés elillan, amint megérzem édes illatát. Összefut a nyál a számban,
és már nem érdekel, mit fogadtam újévkor, sem az, milyen szívszorító hangok
érkeznek szorító kezem közül.
- Ne egyél
meg! – sivítja a süti, de már késő. Alig három falásra eltüntetem őt, ezzel
együtt pedig engedélyt adok magamnak arra, hogy veszett vadként beszabaduljak a
spájzba, és felfaljam a csokitortát, a kolbászt, a szalonnát, a kenyeret, a
hagymát, a vagdalthúst, a paprikát… míg aztán nem marad semmi, így kénytelen
vagyok legyalogolni a boltba.
- Ledolgozod a
felesleget – tárja szét karját a kisördög.
- Pontosan! –
bólintok nagy hévvel. Ma kedd van, tehát jön a kukásautó. Ki kéne vinni a
szemetet, ha értitek, mire célzok…
