Csúnyaszép

avagy az első találkozás a Művész úrral...

Azon a ponton voltam, hogyha még egy perccel tovább kell hallgatnom a zenedoboz őrjítő vernyákolását, kiugrom az ablakon. Persze nem gondoltam komolyan, hiszen a vonat dühödt vadkanként száguldott, én meg nem akartam törött csontokkal gazdagodni. Jobbára élesen beszívtam a levegőt, és próbáltam nem gondolni semmire.

A dallam vidám volt, a dúrok egyik gyönyörű példánya. Úgy képzeltem, tökéletes lenne, ha egy gyerek játszaná el, és nem egy ilyen szerkezetből szólna. Mégis, a zenedoboz túlságosan mű zaja belerondított az egészbe, és élvezhetetlenné tette. Ettől megint fellángolt bennem a düh, fogcsikorgatva fordultam vissza a kinti tájhoz.

Mikor egy hang félrecsúszott, felpattantam a helyemről, és – már-már üvöltve – igyekeztem csöndet teremteni a kupéban.

- Mi az istenért kell magának mindenáron szólaltatnia ezt a nyekerét? Nem látja, hogy zavar?

A velem szemben ülő öregember felpillantott cilindere alól. Tüzetesen megvizsgált, majd – mivel úgy gondolta, nem vagyok túl veszélyes – megszólalt:

- Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – Nem várt feleletet, de nem is kapott. Ehelyett felpaprikázott hangulatban tovább ócsároltam őt, meg az átkozott zenedobozát. Egy ideig csendben tűrte (a dallam konokul folytatódott), aztán ismét rám nézett. Szemében haragos szikrák villantak, ráncai fenyegetővé váltak a rossz világításban.

- Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – ismételte mégis olyan hangnemben, mintha kedélyesen társalogna velem. Nyelnem kellett egyet hűvös nyugalma miatt. Úgy éreztem, ha nem jutok ki ebből a kupéból, itt fogom felakasztani magam a frusztráció miatt.

A vonat elején, a társalgóhelyiség legvégében állt egy zongora. Lehuppantam a székre, és a kezembe temettem arcom. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy lecsillapítsam őrjöngő indulatomat.

- Maga sír?

Kikukkantottam ujjaim közül, és észrevettem egy fiatal fiúcskát. Válaszoltam volna neki, de amint megláttam, hogy nincs karja, a torkomra forrtak a szavak.

- Ne tessék félni, nem vagyok fertőző. Sőt, már beteg sem vagyok. – Kerekded arcocskája felragyogott, majd ugyanolyan gyorsan ismét elkomorult. – Játszana nekem? Játszana valami szépet? Magam is zongoráznék, de nem tudok csudálatos zenéket előadni.

Szó nélkül felnyitottam a billentyűket rejtő fedelet, és leütöttem az első hangot. Ezután már megállíthatatlanul jött a többi, míg végül arra eszméltem, a zenedobozból szóló dallamot játszom – tisztábban, díszesebben. A fiú leült az egyik asztalhoz, és az ütemre lóbálta a lábát.

Hamarosan megjelent az ajtóban az öregember is, kezében immár egy kottát tartott. Odajött hozzám, és elém tette a lapot. A cím érdekes volt: Csúnyaszép. Félrecsúszott az ujjam, összerezzentem a hamis hang hallatán. Az idős férfi motyogni kezdett, csak az utolsó mondatot értettem.

- Nem látja, hogy zavar?

Az lehetetlen! – gondoltam elhűlve. Nem létezik, hogy az én játékom alapján készült a zenedoboz, hiszen akkor még nem is ismertem a művet! A vénség elvigyorodott, mintha mulattatta volna hitetlenkedésem. Bosszankodva visszafordultam a billentyűkhöz.

Amint leütöttem az utolsó akkordokat, a gyerek felállt, és egy szót kezdett el ismételgetni: taps, taps, taps. A maga módján fejezte ki gratulációját. Ezután az öregemberhez fordult, és vidáman köszönetet mondott neki.

- Igazán hálás vagyok, ez pontosan az, amit megálmodtam. Most már elvihet magával, Művész úr, hallottam végre a dalomat.

A Művész úrnak hívott vénség elvigyorodott, és intett egyet, mire a kisfiú egyszeriben köddé vált.

- Mi a… - szaladt ki a számon döbbenetemben. – Mit csinált vele?

- Teljesítettem az utolsó kívánságát.

Azzal megfordult, letette a zenedobozt az egyik székre, majd egyszerűen kisétált az ajtón. Utánaszaladtam, de furcsamód nem találtam sehol, mintha a kisfiúval együtt ő is eltűnt volna. Teljesen zavartan sétáltam vissza a zongorához.

Mikor ezt írom, már a házamban vagyok egy pohár bor mellett. A nappaliból behallatszik a zenedoboz hangja, és néha kénytelen vagyok megborzongani, mert az a hamis hang újra meg újra lejátszódik a Csúnyaszép dallamában.

Együnk!

Egy novella arról, mi történik, ha az ember fogyókúrába kezd. A történetet anyu inspirálta, ezúton is szeretném megköszönni neki. :)

Úgy bámulom őt, mintha a következő pillanatban karmokat és tűhegyes fogakat növesztene, amivel szétszaggat engem. Fogom, de már ezzel is megszegtem az újévi fogadalmamat. Az nem lehet, hogy csak két napig bírjam a diétát!

- Ha enni kell, hát enni kell! – szólal meg a kisördög a bal vállamon, miután a kisangyalt gúzsba kötötte, és belehajította a szemeteskukába.

- De hát le kell fogynom! – panaszolom kétségbeesetten, amihez gyomrom korgása is csatlakozik.

- Már elég vékony vagy! – forgatja szemét a vörös bőrű mitugrász, de ezzel nem tántorít el attól, hogy útjára eresszem a kiszemelt zsákmányt.

Összeszorítom a számat, majd esdeklő tekintettel nézek a kuka irányába. Nem, az angyalka még mindig kómázik, különben már rég kiröppent volna bosszút állni, amiért belökték a tegnapi gyümölcsök maradványai közé.

- Enni vagy enni, ez itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Éhsége minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S villát ragadva véget vet neki?

- Hagyjuk a drámát, csak fald fel végre!

Ekkor viszont áldozatom, a süti is beszáll a társalgásba. Félelemtől cincogássá vékonyodott hangon rimánkodik kegyelemért, s bár mardos a bűntudat, éhségem nagyobbat harap nála.

- Nem bírom! – kiáltok fájdalmasan.

- Ne egyél meg! – sipít fel ugyanakkor a zsákmány. Mindketten elbőgjük magunkat, mire a kisördög a homlokára csap, és a padlóra néz, mintha segítségért fohászkodna az otthoniakhoz.

- Hát erre nevelt az anyád, hogy megtagadd magadtól az ételt? – bök az orromra, miután túltette magát a kifakadásunk okozta traumán. Bűnbánóan lehajtom a fejem, ő meg csak ontja magából a rágalmakat. Szegény kajajelöltemmel senki sem foglalkozik, pedig olyan hangosan visít, hogy elreped a borospoharam.

- Önuralmat kell tanulnom – tenném össze két kezemet, de ezzel csupán azt érem el, hogy összenyomom a sütit. Fáradtan sóhajtok, és ismét a kukára nézek, hátha a kisangyal kiment engem ebből a kutyaszorítóból.

- Az önuralom tud várni, viszont neked itt és most van szükséged a táplálékra! – repül a látóterembe a szarvas lényecske. Apró karjait összefonta maga előtt, tekintete kiégeti a retinámat, annyira fűti a harag.

- Nincs más választásom? Mondjuk, nem őt kebelezem be, hanem egy friss salátát?

A kisördög felvonja egyik szemöldökét. – Salátát? Ezt ugye te sem gondolod komolyan?

- Nem – vallom be letörten. – Mit tegyek most?

- Edd meg!

- Ne, ne egyél meg! – sikolt a kajának való. Kicsi is, alig a fél fogamra elég, nem hiányozna senkinek.

- Tudod, milyen jó ízük van, emlékszel rá a fogyókúra előtti időkből – duruzsolja a kisördög felbátorodva, miután észreveszi, hogy magabiztosságom meging. A francba, mennyire el tudja találni, mikor vagyok a leggyengébb!

- Nem fogok annyit hízni tőle – döntöm oldalra a fejem.

- Nem hát, meg sem fog látszódni a mérlegen – helyesel a lény egyre szélesedő vigyorral.

- Megeszem.

- Ez a beszéd, barátom! Én elrepülök ide, te pedig nyugodtan lakmározhatsz.

A zsákmányra bámulok, aki kétségbeesetten visít vasmarkomban. Egy pillanatra megsajnálom őt, de ez az érzés elillan, amint megérzem édes illatát. Összefut a nyál a számban, és már nem érdekel, mit fogadtam újévkor, sem az, milyen szívszorító hangok érkeznek szorító kezem közül.

- Ne egyél meg! – sivítja a süti, de már késő. Alig három falásra eltüntetem őt, ezzel együtt pedig engedélyt adok magamnak arra, hogy veszett vadként beszabaduljak a spájzba, és felfaljam a csokitortát, a kolbászt, a szalonnát, a kenyeret, a hagymát, a vagdalthúst, a paprikát… míg aztán nem marad semmi, így kénytelen vagyok legyalogolni a boltba.

- Ledolgozod a felesleget – tárja szét karját a kisördög.

- Pontosan! – bólintok nagy hévvel. Ma kedd van, tehát jön a kukásautó. Ki kéne vinni a szemetet, ha értitek, mire célzok…