Azon
a ponton voltam, hogyha még egy perccel tovább kell hallgatnom a zenedoboz
őrjítő vernyákolását, kiugrom az ablakon. Persze nem gondoltam komolyan, hiszen
a vonat dühödt vadkanként száguldott, én meg nem akartam törött csontokkal gazdagodni.
Jobbára élesen beszívtam a levegőt, és próbáltam nem gondolni semmire.
A
dallam vidám volt, a dúrok egyik gyönyörű példánya. Úgy képzeltem, tökéletes
lenne, ha egy gyerek játszaná el, és nem egy ilyen szerkezetből szólna. Mégis,
a zenedoboz túlságosan mű zaja belerondított az egészbe, és élvezhetetlenné
tette. Ettől megint fellángolt bennem a düh, fogcsikorgatva fordultam vissza a
kinti tájhoz.
Mikor
egy hang félrecsúszott, felpattantam a helyemről, és – már-már üvöltve –
igyekeztem csöndet teremteni a kupéban.
-
Mi az istenért kell magának mindenáron szólaltatnia ezt a nyekerét? Nem látja,
hogy zavar?
A
velem szemben ülő öregember felpillantott cilindere alól. Tüzetesen
megvizsgált, majd – mivel úgy gondolta, nem vagyok túl veszélyes – megszólalt:
-
Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – Nem várt feleletet, de nem is
kapott. Ehelyett felpaprikázott hangulatban tovább ócsároltam őt, meg az
átkozott zenedobozát. Egy ideig csendben tűrte (a dallam konokul folytatódott),
aztán ismét rám nézett. Szemében haragos szikrák villantak, ráncai fenyegetővé
váltak a rossz világításban.
-
Tudja maga, ki vagyok? Tudja, miért csinálom? – ismételte mégis olyan
hangnemben, mintha kedélyesen társalogna velem. Nyelnem kellett egyet hűvös
nyugalma miatt. Úgy éreztem, ha nem jutok ki ebből a kupéból, itt fogom
felakasztani magam a frusztráció miatt.
A
vonat elején, a társalgóhelyiség legvégében állt egy zongora. Lehuppantam a
székre, és a kezembe temettem arcom. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy
lecsillapítsam őrjöngő indulatomat.
-
Maga sír?
Kikukkantottam
ujjaim közül, és észrevettem egy fiatal fiúcskát. Válaszoltam volna neki, de
amint megláttam, hogy nincs karja, a torkomra forrtak a szavak.
-
Ne tessék félni, nem vagyok fertőző. Sőt, már beteg sem vagyok. – Kerekded
arcocskája felragyogott, majd ugyanolyan gyorsan ismét elkomorult. – Játszana
nekem? Játszana valami szépet? Magam is zongoráznék, de nem tudok csudálatos
zenéket előadni.
Szó
nélkül felnyitottam a billentyűket rejtő fedelet, és leütöttem az első hangot.
Ezután már megállíthatatlanul jött a többi, míg végül arra eszméltem, a
zenedobozból szóló dallamot játszom – tisztábban, díszesebben. A fiú leült az
egyik asztalhoz, és az ütemre lóbálta a lábát.
Hamarosan
megjelent az ajtóban az öregember is, kezében immár egy kottát tartott. Odajött
hozzám, és elém tette a lapot. A cím érdekes volt: Csúnyaszép. Félrecsúszott az
ujjam, összerezzentem a hamis hang hallatán. Az idős férfi motyogni kezdett,
csak az utolsó mondatot értettem.
-
Nem látja, hogy zavar?
Az
lehetetlen! – gondoltam elhűlve. Nem létezik, hogy az én játékom alapján
készült a zenedoboz, hiszen akkor még nem is ismertem a művet! A vénség
elvigyorodott, mintha mulattatta volna hitetlenkedésem. Bosszankodva
visszafordultam a billentyűkhöz.
Amint
leütöttem az utolsó akkordokat, a gyerek felállt, és egy szót kezdett el
ismételgetni: taps, taps, taps. A maga módján fejezte ki gratulációját. Ezután
az öregemberhez fordult, és vidáman köszönetet mondott neki.
-
Igazán hálás vagyok, ez pontosan az, amit megálmodtam. Most már elvihet
magával, Művész úr, hallottam végre a dalomat.
A
Művész úrnak hívott vénség elvigyorodott, és intett egyet, mire a kisfiú
egyszeriben köddé vált.
-
Mi a… - szaladt ki a számon döbbenetemben. – Mit csinált vele?
-
Teljesítettem az utolsó kívánságát.
Azzal
megfordult, letette a zenedobozt az egyik székre, majd egyszerűen kisétált az
ajtón. Utánaszaladtam, de furcsamód nem találtam sehol, mintha a kisfiúval
együtt ő is eltűnt volna. Teljesen zavartan sétáltam vissza a zongorához.
Mikor
ezt írom, már a házamban vagyok egy pohár bor mellett. A nappaliból
behallatszik a zenedoboz hangja, és néha kénytelen vagyok megborzongani, mert
az a hamis hang újra meg újra lejátszódik a Csúnyaszép dallamában.
